„Én élni akarok mindenáron!” Az ellenállás és együttműködés lehetőségei két magyar holokausztnarratívában Zsolt Ágnes-Heyman Éva A piros bicikli és F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye mint női ellen-diszkurzusok

Absztrakt

A két vizsgált szöveg a Holokauszt áldozatainak és túlélőinek állít emléket a fikciót és a realitást különböző mértékben elegyítő, töredezett vagy befejezetlen női fejlődésregényt idéző traumanarratívákban. Az Akik maradtak című filmadaptáció nyomán közismertté vált Férfiidők lányregénye a pszichológus F. Várkonyi Zsuzsa tollából két, a háborúban súlyos lelki sérüléseket szerzett, családját vesztett ember különleges barátságáról szól. A depressziós elfojtásban élő, középkorú nőgyógyász és az elárvult, anorexiás, szeretetéhes, rebellis kamaszlány egymásba kapaszkodásának története. Zsolt Ágnes eredetileg Éva lányom címmel megjelent Piros bicikli című könyvét a magyar Anne Frank naplójaként tartják számon. Az auschwitzi koncentrációs táborban meggyilkolt 13 éves Heyman Éva – édesanyja által szöveggondozott (esetleg általa is írt) – rövidke naplója korkép egy zsidó kislány mindennapjairól a nácik uralta Nagyváradon. A két szöveg egymás mellé állítva izgalmas párhuzamot rajzol.: Az egyik a trauma utótörténetére, a másik az előzményeire koncentrál; az egyik sikeresnek tűnő, a másik kudarcba fulladt gyászfeldolgozás produktuma (Zsolt Ágnes a könyv megjelenése után öngyilkos lett); az egyikben a szépirodalmi fikció, a másikban a (ál)dokumentarista realizmus felé mozdul el a hangsúly. Azonban mindkét szöveg az emlékezetkultúra formációk során sokáig tendenciózusan háttérbe szorult női perspektívát helyezi előtérbe, s ilyen értelemben ellen-diszkurzusként olvasható. A történelmi események mintegy a háttérben zajlanak, a tizenéves lányok meghatározó testtapasztalatai mögött. Közös pont a két könyvben az ellenállás és az együttműködés lehetőségeinek fontolóra vétele, a túlélés stratégiáinak morális mérlegelése. A két szöveg dilemmája, hogy az életben maradáshoz elkerülhetetlen-e az elnyomó rendszer kiszolgálása, vagy lehet-e a gyöngéd törődés, a Carol Gilligani „gondoskodás etika” önmagaságunk és közösségi identitásunk megőrzésének záloga.